Larry Stylinson - With You Forever 3.

Sziasztok! :)
Először is, mint mindig, szeretném megköszönni a komikat. Nagyon örülök, hogy mostanában elég rendszeresen kapom őket, ezt nem is győzöm elégszer elmondani. Szóval még egyszer köszönöm! <3 És továbbra se fogjátok magatokat vissza! :D
Egyébként most tartunk a With You Forever-nél nagyjából a felénél, és remélem, hogy nem okoztam ezzel a történettel csalódást nektek :)
Nos, nem húzom tovább az időt, jó olvasást a részhez! :)xx

 

3. rész

Harry
A hazafelé úton valamennyire sikerült kijózanodnom. Iszonyatosan éreztem magam. Nem csak a hányinger és szédülés miatt, hanem ahogy Louis-val beszéltem. Felemeltem vele a hangom, amit egyáltalán nem szoktam. Inkább szó nélkül otthagyom, minthogy olyanokat vágjak a fejéhez, amiket nem kellene. Ez most nem sikerült. Elcsesztem!
- Lou, állj félre egy kicsit. Hánynom kell – mondtam gyorsan, mire egy grimasz volt a válasza, majd lassítani kezdett és végre megállt. Azonnal kinyitottam az ajtót, és szaladtam az első utamba kerülő bokorhoz. Na, szépen nézhetek ki…
- Minden oké? – hallottam meg mögülem barátom hangját, ami elég nyugodt volt, és ennek örültem még akkor is, ha most nem rá tudtam koncentrálni.
- Most már igen – töröltem meg a számat egy zsepivel, de éreztem, hogy még mindig van valami, ami ki akar jönni. – Vagy mégsem – hajoltam gyorsan vissza, és még egyszer kiadtam magamból a fölösleges dolgokat. Pár perccel később immár végleg sikerült abbahagynom, legalábbis remélem. – Na, most már mehetünk – mosolyogtam rá, hogy jól vagyok.
- Biztos? – kérdezte aggódva, és elindult a kormány felé.
- Persze. Ha nem, majd szólok – haladtam én is utána, és beszálltunk a kocsiba.
- De időben, mert nem fogod összehányni az autónkat!
- Nyugi, vigyázni fogok – forgattam a szemem, amit inkább abba is hagytam, mert a szédülés még nem igazán múlt el.
Az út most kivételesen egy örökkévalóságnak tűnt, pedig máskor mindig repül az idő. Amikor megérkeztünk, kiszálltunk, és amint beléptünk a házba én a fürdőt céloztam meg egyből. Gyorsan fogat mostam, és ledobáltam magamról a ruháimat, majd egy bokszerben mentem fel a szobámba.

Louis
Amíg Harry a földszinten tevékenykedett, én megágyaztam neki. Ja, kedves tőlem. De visszajött velem! Iszonyatosan örültem neki! A hazafelé úton sikerült lenyugodnom teljesen, hogy innen már tuti nem megy vissza. Amilyen hülye tud lenni néha simán megcsinálná. De most itthon vagyunk végre.
- Cuki vagy, hogy megágyaztál. Köszönöm – szólalt meg Harry, ami majdnem a szívinfarktust hozta rám. És mi az, hogy cuki vagyok?
- Semmiség – feleltem halkan, és inkább jobbnak láttam kimenni, mert túlságosan is jól nézett ki. Biztos, hogy nem tudnám magam tartani.
- Nem maradsz itt? A jelenlegi állapotomban jobb lenne, ha lenne velem valaki – kérte egy kicsit lehajtott fejjel, amin muszáj volt mosolyognom.
- Rendben – egyeztem bele, mert bár az agyam azt mondta, hogy takarodjak el onnan, a szívem azt, hogy maradjak. Szóval a szívemre hallgattam és Harryre.
Gyorsan átszaladtam az én szobámba, és lekaptam magamról a pólót, nadrágot, majd siettem vissza hozzá.
- Gyors voltál – jegyezte meg vigyorogva, mire nekem is jobb kedvem lett.
- Igen, mert minél előbb az ágyban a helyed – feleltem, és még szélesebbre húzta a száját. Nem sokkal később nekem is leesett, hogy ő ezt máshogy gondolta. A kis perverz. – Nyomás aludni! – szóltam rá az ágyra mutatva, majd végre bebújt a paplan alá, és én is követtem őt.
Megint együtt alszunk. Bár régen szinte nem volt olyan éjszaka, amit külön töltöttünk volna, most mégis kicsit furcsának találom, akárcsak tegnap. Mintha eltávolodtunk volna egymástól. Vagy csak szimplán megváltoztak felé az érzéseim? Vagy most egyáltalán mi van? Vagy mi nincs?
- Valami baj van? – fordult felém Harry. – Olyan gondterheltnek tűnsz. Ezt még homályban

is látom.
- Csak fáradt vagyok – hazudtam megtörölve a szememet. Csoda lesz, ha ezt elhiszi, ebben biztos vagyok.
- Nem hiszek neked! – erősködött tovább, és felült mellettem felém fordulva.
- Nem hazudok – nem eléggé. Neki sosem tudtam, most mégis ezt próbálom. Annyira logikusan gondolkozok ilyenkor…
- Louis! – szólt rám egy kicsit erőteljesen, de mégis valahogy gyengéden. Azt hittem, ott olvadok el. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdezte iszonyat lágyan. Fölém hajolt, és az arcomhoz nagyon közel suttogta a szavakat. Megmozdulni se mertem, egyszerűen lefagytam a közelségétől. Levegőt is alig kaptam.
- Igen… tudom – nyögtem ki halkan, mert megszólalni is épphogy csak tudtam.
- Akkor miért nem mondod el? – ingerelt tovább, amit nem biztos, hogy akart, de annak sikerült. Már ott feküdt féloldalasan mellettem, jobb könyökén támaszkodott, és feje szorosan az enyémnél volt. A levegőt egyre szaporábban vettem, mert folyamatosan azt éreztem, hogy nincs elég és megfulladok.
- Mert… még… én sem tudom – böktem ki nehezen. Azt még sem vallhatom be, hogy lehet, többet érzek iránta, mint kellene. Legalábbis most nem tudnék semmit sem mondani. Az előző pár szót is alig bírtam kinyögni, nemhogy monológot mondjak… Mert az lenne belőle.

Harry
Hazudik, ez biztos. Az viszont, hogy miért, még nem. Érzem, hogy köze van hozzám. És, hogy ez jó vagy nem, azt nem tudom. Tény, hogy szeretem őt, de már nem tudom, hogy úgy, mint egy barátot vagy többet érzek-e. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?
Az éjszaka további részében már nem beszéltünk, mindketten elaludtunk. Jobb is volt így. Valamikor hajnalban felkeltem kimenni a mosdóba. Illetve fel akartam kelni, mert Louis szinte már rajtam feküdt. Én szoktam másokra ráfeküdni, de úgy látszik ez ragadós.
- Lou, leszállnál rólam? – motyogtam csukott szemmel, és meglöktem a vállát. Semmi reakció. – Lou! – szóltam hangosabban, és a lökésem is nagyobbra sikeredett. Erre már elkezdett mocorogni. Haladás.
- Mi van? – nyögte a mellkasomba. Lehelete csiklandozta a bőröm, amitől libabőrös lettem és megremegtem. Inkább velem mi van…
- Kimennék a mosdóba – feleltem végül egy nagy levegővétel után.
- És mi akadályoz ebben? – dünnyögött továbbra is belém.- Te – halkult el egészen a hangom. Mintha nem is erre a kérdésre válaszoltam volna, hanem hogy ki tetszik nekem. Én legalábbis így éreztem. Pár másodperccel később felemelte a fejét, és a hajnali homályban a szemembe nézett. Képtelen voltam elvenni róla a tekintetem, egyszerűen nem ment. Fogvatartott, és nem akartam onnan kiszabadulni. Csak itt akartam maradni. Vele. Örökre.
- Menj csak nyugodtan – válaszolt némi fáziskéséssel, és lecsúszott rólam, én pedig kikeltem az ágyból.
Még soha nem örültem ennyire annak, hogy bejutottam egy mosdóba! Most nagyon kell az, hogy átgondoljam a dolgokat! Én ezt már nem bírom! Nem tudom magamban tartani! Azt hiszem, hogy szeretem őt. De csak is kizárólag őt! Más fiúra képtelen lennék úgy nézni, mint Louis-ra. Persze a lányokat is szeretem, de Lou-t is. Ez olyan megmagyarázhatatlan dolog. Ő valahogy más. Ő mindaz, ami kell nekem, és ezt nem találnám meg lányokban vagy fiúkban, csak benne. El kell mondanom neki!
Határozott léptekkel indultam a fürdőszoba ajtaja felé, de amint a szobám elé értem hirtelen minden bátorságom eltűnt. Nem tudom megtenni, nincs elég erőm. De van! Igenis sikerülni fog! Meg tudod csinálni!

Louis
A hangja, ahogy kiejtette, hogy „te” valami megmagyarázhatatlan dolgot indított el bennem. Soha nem éreztem még ilyet, és ezt csak is kizárólag ő váltotta ki belőlem. Belehalok, ha nem mondhatom el neki! Meg kell tennem, mert ezt már nem lehet tovább titkolni! Ebben a pár napban rájöttem, hogy nem tudok tovább várni rá, és hogy iszonyatosan nagy szükségem van rá. Képtelen vagyok úgy élni, hogy nem mondatom azt, ő az enyém és én az övé. Mert csak is kizárólag erre vágyok, ezt lehetetlenség lenne tagadni. Az előbbi szituáció is megmutatta számomra, hogy csak ő kell nekem, és nélküle fölösleges az életem. Kemény és súlyos szavak ezek, de így van. Ha tagadom, ha nem, szeretem Harryt. Jobb, ha most már beismerem, mert csak nehezebb lesz, ha továbbra is tagadni próbálom még saját magam előtt is. Eddig nem akartam elhinni, hogy létezhet ilyen, hogy szeretek egy fiút, de mégsem vagyok meleg. Ez nem normális dolog, ahogy mi sem vagyunk azok. Larry Stylinson sem normális dolog, és ez így tökéletes. Bármi is történjék, amikor visszaér, el fogom neki mondani, mert vele akarok lenni örökre! 

Harry
Kész, benyitok és elmondom neki! Eldöntöttem! Most már semmi sem állíthat meg! Most vagy soha.
- Louis, beszélhetnénk? – tártam beljebb az ajtót, és bizonytalan hangon ugyan, de sikerült megszólalnom. Eddig jó.
- Persze. És utána nekem is mondanom kell valamit – felelt halkan, de egy fokkal magabiztosabban, mint én. Letelepedtem mellé az ágyra, és egymással szemben helyezkedtünk el.
- Szóval – kezdtem bele nehezen. Még soha nem izgultam így életemben. Egy lánynál sem féltem ennyire a reakciótól, mint most. Talán mert Lou nem lány?
- Hallgatom – szólalt meg ösztönözve engem a folytatásra. Ha tudná, hogy ez milyen nehéz…
- Szóval van valami, amit már régóta el akarok mondani neked. Illetve régóta bennem van, csak most jutottam el odáig, hogy rájöjjek – folytattam továbbra is döcögősen. Ez nehezebb, mint gondoltam. – Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ezeket neked fogom elmondani, de képtelen vagyok magamban tartani.
- Harry, bökd már ki! – vágott közbe ismét, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Ennyire komolyan még sosem vallottam szerelmet senkinek.- Szóval azt akarom kinyögni, hogy… hogy azt hiszem… szeretlek – fejeztem be végre monológomat, és mondanám, hogy megkönnyebbültem, de nem. Amíg nem tudom, hogy ő mit érez addig nem. Tehát vártam, hiszen nem lehet ezt olyan könnyen feldolgozni. Arcán tisztán láttam, hogy nagyon meglepődött, de érdekes módon talán örömöt is felfedeztem. Vagy már képzelődök?

Louis
- Szóval azt akarom kinyögni, hogy… hogy azt hiszem… szeretlek – bökte ki nagy nehezen. Ebben a pillanatban a szívem kihagyott egyet dobbanni. Azt mondta, hogy szeret! Ezt nem tudom elhinni! Elmondhatatlan boldogság járta át a testem. Bár az állam majdnem leesett, mégis összeszedtem, és magamra erőltettem egy halvány mosolyt. Annyira lesokkolt ez a hír, hogy ennél többre nem futotta. Ó, ha tudná, hogy én mennyire szeretem őt! És most itt is az alkalom, hogy elmondjam neki!
- Lou, mondj valamit! – kérte elhaló hangon, ami tele volt félelemmel.
- Harry, én is szeretlek. Mindennél jobban szeretlek! – feleltem kertelés nélkül, persze

felszabadultabban, mint a göndörkém, mivel nem nekem kellett elsőre kimondanom. Arcára földöntúli boldogság költözött.

Harry
Nem akartam hinni a fülemnek! Tényleg azt mondta volna, hogy szeret?
- Komolyan? – kérdeztem hitetlenkedve, szinte már tátott szájjal. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Ez nem lehet igaz!
- Hát persze! Ilyennel sosem viccelődnék – biztosított komolyan, és magához húzott egy hatalmas nagy ölelésre. Elmondhatatlan az az érzés, amikor a karjában tart. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, még most is, hajnalban. Most nem számított semmi csak az, hogy itt vagyunk egymásnak, és soha többé nem engedjük el a másikat. Vele leszek. Örökre.